NEMZETI HÖLGYEGYESÜLET

A Magyar Nemzeti Hölgyek Összetartás Egyesülete (Kaposvár) honlapja.

 

HŰSÉGES MÁRTONKA

Tamási Áron novellája

 

Hűséges Mártonka

 

Éldegélt egyszer a mi kedves földünkön egy szegény asszony, s neki egy Mártonka fia. Az egyik esztendőben a szokottnál is szebben kitavaszodott, s már odaérkeztek a napok, hogy a húsvéti nagy ünnep éppen közeledett.

 

No, Mártonka fiam! – mondta az asszony. – Ne búsulj egyet se, mert a holnapi napra három piros tojást festek neked, s viasszal meg is írom, édes aranyom.

 

A tojások meg is főttek egy háromlábú lábaskában, de már nem volt, aki megfesse őket, mert az asszony éppen meghalt. Szegény árva Mártonka, amikor ünnep reggelén a kicsi csizmáját húzta, bizony teli lett a könnyeivel mind a két csizmájának a szára. S mivel fázni is kezdett erősen, kiment a favágóra, s piros fanyelű bicskájával forgácsot hasogatott, hogy tüzet tegyen. Amikor látta, hogy a tűz mellett sem tud egyebet, csak fázni, elment ki a kicsi kertbe, s ott egy mosolygó almafa alatt leült, hátha a napfény jobban segítene rajta. Az almafa teli volt virágokkal, s mindegyik virágra egy mákszem pirosság futtatva, mintha tündér szép arcája lett volna valahány. Körös-körül dongók és méhek fürdöttek a tavaszi jó illatban, csak egyedül Mártonka fürdött a bánat vizében.

 

Amint így üldögélt volna, egyszer valami hívogató hangot hallott, s hát a kicsi bárányka beeget, aki az édesanyjától maradt reá. Megcsillant Mártonkának a szeme, s hamar a báránykát maga mellé vette az almafa alá. Egy ideig töltötték kettesben az időt, mert a bárányka nem unta meg szedegetni a sarjút, s a legényke sem unta meg a barátkozást, hanem estefelé az ölébe ültette, és így szólott hozzá:

 

– Most még éldegélnél, s igen nyáron által is jól, de aztán eljön az ősz! Azért jobb lesz, ha idejében megindulunk, és szerencsét próbálunk ketten. Nohát, mit gondolsz, bejárjuk-é mi ketten széles e világot?

 

– Beee! – mondta a bárányka.

 

– Akkor induljunk is! – folytatta Mártonka, s a kicsi baltáját a karjára akasztotta, s már mentek is; ki a faluból, reá az országútra, s örökké csak napnyugati irányba. A bárányka szaporán aprított utána, s emelgette ő is a csizmáit.

 

Amikor lebújt a nap és sötét lett, akkor is csak mentek, mentek, s ha meg is botlottak valamibe, mégiscsak mentek.

Egyszer aztán elérkeztek valami nagy hegynek a lábához, de olyan magos volt az a hegy, hogy a csillagok mind a tetején ragyogtak. Mártonka tekergette a fejét, és úgy nézte a hegyet, ami nem akart kisebb lenni, sem félreállani az útból. Leült egy mohos kőre, a báránykát ismét az ölébe vette, s számadást csinált magával. Amikor látta, hogy hiába üldögél akármeddig, mert segedelem nem akar jőni sem az égből sem a földről, akkor úgy határozott, hogy nekiindul a hegynek a maga erejéből.

 

– Beérjük-e a tetejét, édes báránykám? – kérdezte.

 

– Beee! – mondta a bárány.

 

No, ha így biztatta a bárány is, vette Mártonka a kicsi baltáját, s akkora helyet vágott a szikla oldalába, hogy a csizmája orrát oda bédughassa. Az első után kivágta a másodikat, s szakadatlanul csak vágta, vágta a sziklát, és tellegette feljebb s feljebb a lábát; s ment utána szorgalmasan a bárány is. Amikor aztán felérkezett a hegy tetejére, leült egy kicsit, s a báránykát az ölébe vette, hogy pihenjen ő is. Aztán a nézését a messzeségbe vetette, hadd lám, nem mutatkoznék-e valami földön ülő cél. De bizony mutatkozott, mert a messze távolban egy óriási várost pillantott meg.

 

– Valami királyi város fog lenni! – vélekedett Mártonka, s mindjárt lefelé indult a hegy másik oldalán, ahol már fák is nőttek. Különös fák voltak, mindenféle színben virágosak, s a leveleik, ahogy fúvintotta azokat a szél, hát csilingeltek, mint az angyali muzsika.

 

Ahogy leérhettek bárányostul a földre, ismét mentek, mendegéltek; s örökké csak a nagy város felé, mint a lénia, olyan egyenesen. Kellemes szél lebbedezett, s a levegő csupa illat volt, hogy az ember szípta volna száz esztendeig is szívesen. Kétoldalt mind lapos térségek voltak, s azokon olyan széles füvek, mint az ember tenyere kétszer. S akkora virágok, hogy azoknak a sziromjai közé Mártonka bárányostul megbújhatott volna akárki elől, s az emberek is ahhoz mérve: nagyok, mintha ezer esztendeig nőttek volna, a szakállukból hétöles lepedőt is lehetett volna szőni, s a bajuszuk akkora volt, hogy otthon csűrfödésre zsúpba kötötték volna!

 

Egyszóval merőben más világ volt, mint a nagy hegy túlsó oldalán.

 

Sokat kellett emelgetni a kicsi csizmákat, amíg Mártonka beérkezett a városba, amely teli volt fényességgel és drága ragyogással. Nem is lett volna semmi baj, ha az emberek szívében is meglett volna ez a fényesség, de ott némaság és borulat volt mindegyikben.

 

– Hej, hova jöttem! – búsulta el magát a fiú, amikor már három napig járta a várost, és nem akart senki hederíteni reá. Nagy szomorúságában kiment egészen a város végére, ott leült az út partjára, és búnak eresztette I. kötet 125a fejét. Amint így búsult volna, egyszer arrafelé jött egy szekér. Két óriási bivaly volt a szekér elé fogva, s aki hajtotta a bivalyokat, az egy kiéhezett, nagy rongyos ember volt. A szekéren istentelen nagy kádak ültek, a kádak mind teli vízzel, s a víz hullámzott, mint a tenger.

 

– Miféle csodabogár vagy, hogy itt hányódol? – kérdezte az óriás.

 

Mártonka bevallotta, hogy miképpen áll a dolog, s hogy kenyeret szeretne magának s a báránynak keresni. Az óriás többet nem szólott, hanem a nyújtó végére felültette a legénykét, ki a karjaiban tartotta a bárányt. Vitte egy darabig, majd egy nagy kapun befordította a szekeret, a fiút pedig a két ujjával lekapta, s hát viszi! Elvitte egy akkora csizmadiaműhelybe, aminek sem a hosszát, sem a szélességét nem lehetett látni. Itt egy sereg óriás füstös ember csizmadiáskodott; a talpaknak való bőröket, mint egy-egy házfedelet, a nagy kádakba nyúvasztották, akkora kalapácsokat forgattak, hogy annak a foka alatt egy meglett szamár elfért volna, s így tovább.

 

Mártonka, amikor bétette ide a füstös óriás, egy csizma árnyékában meghúzódott, mint a hangya a fa tövében. De sokáig nem szemlélhette a műhelybirodalmat, mert az egyik mesterember hozzálépett, s azt mondta neki a magosból:

 

– No, öcsém, láss dologhoz!

 

A fiúnak megcsillant egyszeribe a szeme, hogy valamiben hasznos lehet ő is; a kicsi baltát a kezébe penderítette tehát, a két karját az óriás felé nyújtotta, és így szólt:

 

– Nohát, akkor emelintsen fel engemet oda a csizma talpára, s támogasson egy sereg szeget melléje, mert én úgy beléverem azokat, hogy ítéletnapig sem jőnek ki.

 

Az óriás feltette, és lenézőleg mosolygott, de bezzeg hamar csodálkozásra fogta a dolgot, mert Mártonka úgy veregette belé a nagy karókat a csizma talpába, mint a sebes szél.

 

Hamarosan készen is volt ezzel az első talpalással, s akkor a következőre tétette magát, s arról ismét a következőre.

 

Így telt az idő, békében és csizmadiamesterségben. Az óriások meg is szerették Mártonkát, s ha csak éppen lehetett, a legpuhább csizmát adták esténként neki, hogy bárányostul abban töltse az éjszakát. Nem is történt sokáig semmi baj; hanem egyszer, amikor éppen bújt volna ki a csizma szárából, hát az óriások mind olyan szomorúak, hogy alig bírják a fejüket.

 

– Tán valami rossz hír van? – kérdezte a fiú.

 

Az óriások elmondták erre, hogy bizony elég rossz a hír, mert ennek előtte hét esztendővel rájött vala a városra egy hétfejű sárkány, s elfoglalta I. kötet 126a király aranymalmát. Attól fogva minden áldott nap egy katonát eszik reggelire, egyet délebédre, s estére is egyet. De már elfogytak mind a katonák, s most következnek a lakosok, s azok közül is elsősorban a csizmadiák!

 

– Ez alig sem tréfa! – felelte Mártonka, s délig gondolkozott, hogy vajon mit lehetne csinálni. Akkor levétette magát a csizma talpáról, megemelte a kalapját, és azt mondta, hogy adjon Isten jót, mert vagy jön vissza még egyszer, vagy soha többet.

 

Elment egyenesen a királyi palotába, s ott az inassal úgy megszerettette magát, hogy az béeresztette a királyhoz. Vitte magával a báránykát is, hát amint belépett a fényes terembe, ott ül a király a bársonyszékben; a feje lógott lefelé, keservesen sírt, s a könnyeit mind a markába eresztette, a markából pedig töltögette belé egy nagy kádba.

 

– Áldja meg az Isten! – köszönt jó hangosan a fiú, mire a király felkapta fejét, és azt kérdezte, hogy mi kéne, ha volna.

 

– A sárkány elpusztítását vállalom – felelte Mártonka.

 

– Jól biztatod magadat – mondta a király, mire a fiú bizonygatni kezdte, hogy úgyis csak holtáig él az ember, s addig ő is élni fog, akár legyőzi a sárkányt, akár nem. Jól beszél, gondolta a király, s mindjárt egy inast adott Mártonka mellé, hogy vezesse el, s mutassa meg, hogy a sárkány felé melyik út vezet. El is indultak ketten, de az ajtóban eszébe jutott Mártonkának, hogy a bárányt a királyra bízza mégis; visszafordult hát, és megkérte nagyon szépen a királyt, hogy ügyeljen az ártatlan bárányra, s etesse is meg rendesen, amíg ő oda lesz.

 

– Azt a felit én eligazítom – mondta a király.

 

Így hát ismét elindultak, s mentek egy jó darabig. Akkor az inas megállott hirtelen, és azt mondta, hogy ő tovább még egy lépést sem teszen, mert a sárkány már nagyon közel van. Csakugyan közel is volt, irtó láng jött ki a szájából, s akkorákat fújt mind a hét fejével, hogy a fák is recsegtek belé.

 

Egyéb sem kellett Mártonkának, csak hogy ezt meglássa: a kicsi baltát hamar az ujjasa alá csapta, s az inasnak nem szólott semmit, hanem megindult bátran a sárkány felé. Olyan kicsi volt, hogy a hétfejű szörnyeteg észre sem vette, csak amikor egészen az orra elé érkezett. De akkor vinnyant egyet, s hát Mártonka már a szájában van!

 

– Ezt akartam! – mondta a sárkány szájában, és jól összehúzta magát, nehogy a lába beléakadjon a szörny állat fogába, s csakugyan le is sikamlott a torkán hiba nélkül.

 

Már egész regiment katonaság volt a sárkány hasában, egy részük kezdett is éppen emésztődni, s a többin is rothadófélben volt a ruha. No de lett I. kötet 127mindjárt mozgolódás, s a nagy tolongásban mindenki nekiesett Mártonkának, hogy mi újság a külső világban, ez s ez él-é, hát az asszonyok hűségben vannak-é, s így tovább. Hanem a fiú nem ért rá, hogy mindenkinek felelgessen; inkább elékapta a baltát, és vágni kezdte a sárkány oldalát, hogy kijárást csináljon magának és a raboknak. Úgy omlott a csont és a hús, hogy a katonák alig győzték félredobálni az útból; s lelkesedett mindenki, csak éppen a sárkány nem, mert az olyanokat rándult, hogy akik benne voltak, mind feldőltek vagy legalább megtántorodtak.

 

S egyszer csak kidugta Mártonka a fejét, és elkiáltotta magát:

 

– Látom a napot!

 

Ő maga kibújt legelöl, s a többi is mind utána szép sorjában, s hát a friss levegőn még azok is meggyógyultak, akik már bomlófélben voltak. Egy perc alatt nagy csődület támadt a város lakosaiból is, mindenki virágot szaggatott, és hajigálta Mártonkára, szólott a városi banda istenesen, s rikótozott mindenki, ahogy csak tudott.

 

Jólesett a fiúnak a nagy tiszteletadás, de a dáridóban sem felejtette el, hogy hamisak az emberek, ha a szükség úgy kívánja; ezért odament a legyőzött sárkányhoz, annak az egyik fogát kiverte a baltával, majd a vállára vetette a nagy sárkányfogat, és elindult a királyi palota felé. Már teli volt aggatva virágokkal a díszes kapu, a király pedig nem tudta összefogni a száját az örömtől, hanem összevissza ölelte Mártonkát, s úgy kérdezte tőle:

 

– Mit kívánsz tőlem, édes vitéz fiam?

 

– Engemet könnyű lesz kifizetni – mondta a fiú –, mert csak emberségből tettem az egészet. Csizmatalpalással hét sustákot kerestem volna ez alatt az idő alatt, s ha ezt megadná, bizony jól fogna, mert szegény legényecske vagyok.

 

Amint ennyit kimondott volna, hát hirtelen meglátott egy gyönyörű leányocskát, aki huncutkodva nézte őt a király oldala mellől.

 

– Vagyis rosszul mondom – fordított hamar a beszéden –, mert nem kérek én hét sustákot, csupán csak egyet; ezt az egyet azonban leánykában kérem, s éppen ebben, aki a felséged oldala mellett vagyon.

 

Odatekintett a király, majd még gyorsabban vissza, és így szólt:

 

– Ez az én leányom, barátocskám!

 

– No, szerencse – felelte Mártonka –, mert akkor annál inkább nekem adhatja.

 

Beszélhetett azonban, mert a király nem akart egyetérteni vele. Kérjen inkább aranyat, mondta, vagy akár akkora gyémántot is, mint a feje; csak éppen ezt a leánykát ne, mert immár odaígérte egy királyfiúnak.

Amikor ezt az utolsót meghallotta Mártonka, rögtön elfutotta a hirtelen méreg, és a sárkányfogat a földre hajította.

 

– Nem kell semmi! – mondta. – Hol a bárányom?

 

A király leánya odaszólt akkor, hogy menjen csak utána, mert nála van a bárány. Mártonka ment is nagy haragosan, de bezzeg megváltozott a világ, amikor belépett a szép csecsebecse szobába, mert a leányocska egyszerre a nyakába borult Mártonkának. No de Mártonka is a nyakába neki, hogy a gyenge csemete leány csak sóhajtozott. Hanem az összeborulás mégsem zavarta meg az eszüket, mert arra egyeztek sietve, hogy a bárányka maradjon ott, s éjnek idején Mártonka jöjjön el érte, de ne csak a bárányt vigye el.

 

Így is lett, mert a fiú elpályázott bárány nélkül, de pontosan éjfélkor visszajött. Addig kerülte a nagy palotát, amíg az egyik ablak alatt meghallotta, hogy a bárányka beeget. Hamar hosszú lajtorját rótt össze a kicsi baltával, az ablakhoz támasztotta, s az üvegen koppintott hármat. Akkor a király leánykája kinyitotta az ablakot, kiadta elsőbben a bárányt, s azután maga is kibújt, de a sietés miatt csak úgy köntösben.

 

Addig s addig bujkáltak a házak oldalában, amíg kiérkeztek a városból. Mártonka itt kézen fogta a leányocskát, s a másik oldalán a bárányka táncolt. Erősen boldog volt a nagy sárkányölő, hogy azt az egy sustákot mégis megkapta, s minden bohóságot elkövetett az úton, csakhogy minél többet nevessen a leány. Igaz, jól is mulatott hosszú ideig, de akkor fájlalni kezdte a lábát. Mártonka leültette, hogy orvosa is legyen, ahogy tud: harmattal megkenegette a fájós lábacskát, azután virágporral béhintette, majd odament a baltával a legközelebbi fához, hogy annak a héját lefejtse, s abból topánkát csináljon. Hozzáütött a baltácskával a fához, s hát a fa megcsendült. Ismét hozzáütött, s ismét megcsendült.

 

– Itt valami lesz! – mondta a fiú, s hát amint ásott volna, egy aranyüst kerül elé a fa töviből, teli tetézve aranyakkal. Szólította a leányt, hogy nézze meg ő is, s a nagy nézésből nagy boldogság lett. Azért a topánkát mégis megcsinálta; majd a kinccsel és a báránnyal együtt ismét megindultak.

 

Amikor beérkeztek egy másik nagy városba, az első dolga az volt Mártonkának, hogy új ruhába s mind selyembe öltöztesse a leányt. Utána vásárolt a kincsből egy fényes kastélyt, s abban bérendezkedtek. A jómódban hamar telt az idő, de Mártonka mégis sokat tűnődött, és láthatólag emésztette magát valamiért.

 

– Téged mi bánt? – kérdezte egyszer a leány.

 

– Engem a honszeretet – felelte a fiú.

Másnap már nem bántotta a honszeretet, mert egyértelműleg felkerekedtek, és elindultak kelet felé.

 

Meg sem állottak addig, amíg a Mártonka születési helyére meg nem érkeztek. Itt a ház még keményen állott, mert az öreg Márton jól egymásba rótta volt, s virágban díszlett a mosolygó almafa is, mintha csak az előbb ment volna el a fiú. Odamentek a fa alá, s amikor Mártonka elbeszélte ott a régmúlt dolgokat, és kifestette maguk elé a jövendőt, sírtak mind a ketten.

 

Reggel eszébe jutott Mártonkának, hogy a kicsi baltát, ami olyan jól és szerencsésen szolgálta őt, emlékül aranykarikába huzatja, de amint utánament volna, hát a fejszécskéből egy éjszaka aranypenna lett! Hamar ment a bárányhoz, s hát abból egy táltos csitkó lett! Ma is megvan mind a kettő. Éppen tegnap beszélte az aranypenna, hogy a táltos csitkó megrúgott egy ördögöt.

 

 



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 6
Tegnapi: 48
Heti: 84
Havi: 707
Össz.: 71 101

Látogatottság növelés
Oldal: HŰSÉGES MÁRTONKA
NEMZETI HÖLGYEGYESÜLET - © 2008 - 2024 - nemzetiholgyek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »