Child raising patterns in the Transylvanian cultural sphere at the turn of the 19-20 th century

In this paper our aim is to present a slice of the Transylvanian chilhood history. During the research we attempted to outline the Transylvanian child-care habits at the turn of the 19-20 th century, which is characterized by rich folk beliefs of the peasants' world. We also explored the parent-child relationship, the attitudes and disciplinary methods of the same age. Due to the interdisciplinary nature of the theme, we used qualitative content analysis during the research and different kind of sources. Researching the history of the Transylvanian childhood, our work opens up an unexplored area for further analysis and gives a new perspective to additional researches. Also in addition to the recovered missing research datas, it can preserv the Transylvanian culture.

Keywords: Transylvanian child, childhood, child raising

 

A szerző a gyergyóremetei Fráter György Gimnázium pedagógusa, neveléstudományi doktorandusz. Felsőfokú tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző óvó- és tanítóképző szakán kezdte meg 1992-ben. 1997-ben a budapesti Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán pszichopedagógia szakos tanári oklevelet szerzett. 2010-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógia és Pszichológia Karán mesterfokozatot és okleveles neveléstudomány szakos bölcsész szakképzettséget szerzett. Jelenleg a Debreceni Egyetem Humán Bölcsésztudományok Doktori Iskolájának harmadéves hallgatója. Egyes didaktikai fokozattal és pedagógus érdemfokozattal rendelkezik. Készülő doktori disszertációjának témája: az erdélyi gyermekkép, gyermekszemlélet a két világháború között. Kutatási kérdésekkel és az oktató-nevelőmunkával kapcsolatosan számos szakcikke és publikációja jelent meg belföldi és magyarországi kiadványokban.

Az európai család változásait kutatva a sokszínű kultúrával rendelkező Erdély sokatmondó családtörténetével szembesülünk. Németh András szerint „minden kultúrában megfigyelhető a férfi-nő kapcsolat valamilyen intézményesített formája, amely a gyermek felnevelésére irányul, és emellett gazdasági és egyéb jellegű együttműködésben is megnyilvánul".¹ Az erdélyi család történeti alakulásából kitűnik, hogy a századfordulón világszerte jelentkező nukleáris család mellett fennmaradt a korábbi évszázadokból ismert patriarchális nagycsalád intézménye. A családi működést a távolságtartó attitűd és a szigorú szabályok betartása jellemezte. A családon belüli szabályok az élet alapvető dolgaira, illetve a mindennapi életvitelre vonatkoztak. A legfontosabb autoritás az apáé volt, ugyanis munkájával ő tartotta el a családot, és „pater familias"-ként döntött a család legfontosabb ügyeiben. Az adott korban honos életmódtényezők egzaktan referálnak a családon belüli szereposztásról, a merev hagyományokon alapuló közegben nevelkedő, nevelhető gyermekről, noha tudjuk, hogy nem köréje szerveződött az élet.² Csupán egy eszköz volt a szocializáció színterén, „aki a család, majd a társadalom tágabb közösségi köreinek szövedékébe zokszó nélkül beilleszkedő, könnyen hasznos állampolgárrá nevelhető teremtmény".³A gyermekeknek kötelessége volt engedelmeskedni, és tisztelni szüleit. Továbbra is uralkodó marad a „jól nevelt gyermek" imázsa, aki teljesen megfelel a hétköznapi és iskolai élet elvárásainak.⁴

Egy gyermek nem gyermek! - Gyermekvárás, gyermekáldás Erdélyben

Néprajzi vizsgálatok gazdag tárháza bizonyítja a múltbéli erdélyi nagycsaládok működését. A tradicionális nagycsaládban olykor négy nemzedék is együtt élt: idős szülők összes gyermekeikkel és unokáikkal, azok háztartásaival egy kenyéren, egy fedél alatt, a családfő irányításával.⁵Megjegyzendő, hogy az erdélyi ember számára a család fogalma kifejezetten a gyermekre vonatkozott a vizsgált időszakban. Ahány gyermek volt, annyi „család", s ez egyes vidékeken napjainkban is érzékelhető az áthagyományozódásnak köszönhetően.

A 19. században nagy fontosságot tulajdonítottak a gyermekvállalásnak, ugyanis az élet ajándékát jelentette az erdélyi anyák számára. A meddőség Isten büntetése, melyet valamilyen bűn alapján „érdemelt ki" a fiatalasszony.⁶ A cél érdekében már a lakodalom éjjelén furcsa, mágikus praktikákat gyakoroltattak a menyasszonnyal, melyeknek eredményeként a termékenységet, a bő szaporulatot remélték. A racionális sikertelenségek eredményeként végzett kísérletek legtöbbször veszélyes következményekkel jártak. Tárkány Szűcs Emil írja, hogy „a fogantatás, a szülés, a születés valódi biológiai természetéről vajmi keveset tudtak. Misztikum vette körül ezeket a jelenségeket, babonáktól való félelem nyugtalanította az asszonyokat." A félelemnek azonban reális alapjai is voltak, hiszen abban a században majdnem minden negyedik asszony a szülésbe halt bele, vagy legalábbis súlyos betegséget kapott.⁷

Az erdélyi parasztság körében a gyermekkor megkülönböztetett életszakasznak minősült ebben az időben. A sokgyermekes családok életszemléletét, gyermekfelfogását nagy elismerés övezte. Szinte minden tájegységen meghonosodott a mondás, miszerint egy gyermek kell az apja helyett, egy az anyja helyett, egy kell a hazának, egy pedig a halálnak. A fiúgyermek születésének sokkal jobban örültek, mert nem volt szükség sok ruhára, és nagyobb hasznát vették a gazdasági munkálatokban is. A leány születését sem fogadták rosszallóan, hiszen nem kellett házat építeni neki, és az anyja mellett ő volt a ház körüli teendők végzője.⁸ A szűkös anyagi feltételek között tengődő népes családok nem mindig fogadták nagy lelkesedéssel az újabb gyermek születését, de ha egészségesen jött a világra, csak örültek neki.⁹ A mezőségi falvakban a gyermekáldásnak nagy jelentőséget tulajdonítottak, s a házastársi kapcsolat legfőbb célja volt, amire egyformán törekedett a férj és a feleség is. Ezért igyekeztek különféle babonás szokásokkal befolyásolni azt, akárcsak a születések idejét szabályozni. „Az ügyes asszony lehetőleg úgy rendezte, hogy a mezei munkák végeztével, inkább a téli hónapokban szüljön, s a tavaszi kerti munkálatokra és a kapálásra már kész legyen."¹⁰ A mezőgazdasági munkák miatt be kellett osztani a gyermekszülés időpontját is. Ebből is kitűnik, hogy mennyire elsőrendű feladatnak tekintette a munkát az erdélyi ember. A magyarázat egyértelmű: a mezei munka a családfenntartás alapja volt.

Vajda kutatásai¹¹ rávilágítanak, hogy az emberek minden korban igyekeztek szabályozni családjuk nagyságát, születendő gyermekeik számát, noha ez legtöbbször problémát vont maga után. Forrásvizsgálatokból tudjuk, hogy a születésszabályozást nem ismerte a csíki és a gyergyói ember, s Gazda szerint Esztelneken sem volt „divat".¹² Ez leginkább az ottani emberek katolikus hitének és a magzatelhajtási praktikák csekély ismeretének tudható be. A Mezőségen az alkalmatlan időben való fogamzást nem vették jó néven, inkább „...különböző mágikus szokásokkal elcsináltatták a magzatot".¹³

Már középkori írásos dokumentumok bizonyítják, s a 19. század eleji írásos források megerősítik, hogy nagyon sok erdélyi, székelyföldi településen meghatározott helyen szerepelt a közösség értékrendje. A székelyföldi faluközösségek szigorú erkölcsi rendje tiltotta a „gyermekeltevéseket" és a törvénytelen gyermek világrahozatalát. A jogi népszokások alapján a házasságon kívül született gyermek nem örvendett nagy népszerűségnek, bár a néphit szerint „sikerültebb", mint társai.¹⁴ A leányanya gyermekét sokféleképpen nevezték, illetve csúfolták Erdélyben: leginkább a bitang, szerelemgyermek, fattyú, törvénytelen gyermek megnevezések voltak gyakoriak. Megbélyegzett sorsú gyermekeknek számítottak, akik a kiközösítés és megkülönböztetés életre szóló terhét cipelték magukkal. Sütő András is vaskos realitással tárja elénk az Anyám könnyű álmot ígér című művében ezt a régmúltban gyökerezett társadalmi előítéletet: ,,A gyermek, kit a szerelem nem óhajtott, mégis megszületett, egy elorozott verébtojásért is a legsúlyosabb büntetést viselte: bitangnak nevezték."¹⁵ Az elismertség hiányában az apákat nem érdekelte a házasságon kívül született gyermekeik sorsa. Leginkább az anyák és gyermekeik viselték a közösség által felrótt következményeket.

A tradicionális közösségek tehát egy szigorú értékrend alapján meghatározott életstratégiát tűztek ki maguk elé, s ez lényegesen hozzájárult a gyermekvállalási kedv növekedéséhez, illetve csökkentéséhez. A szabályokhoz, tiltásokhoz, íratlan törvényekhez, hagyományokhoz alkalmazkodnia kellett mindenkinek, még akkor is, ha gyakran ellentmondásba ütköztek. Ha valamilyen oknál fogva ez mégsem sikerült, akkor a szabálysértő egy közösség értékrendjének rombolójának volt kikiáltva.

Köztudott, hogy a múltbéli magyar parasztcsaládok nagyságát és fennmaradását döntő módon befolyásolta, meghatározta a gazdaság nagysága, a birtok és az állatállomány mennyisége. Sok munkáskezet és eszközt igénylő gazdaságot csakis a nagycsaládok tudtak fenntartani. A gyermeket váró családokban célként fogalmazódott meg tehát a munkára nevelődés, munkába nevelődés gondolata.

Benedek Elek erdélyi népmesegyűjtő patetikus megfogalmazásban adja közre gondolatait a sokgyermekes család szépségéről és hasznosságáról: „Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és egy-két gyermekes apák és anyák, a gyermek - áldás. Nem csak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől - nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek. Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom."¹⁶ Kétségtelen, hogy a népes családokról általában a zsúfoltság, a nélkülözés, sok esetben a nyomorúság jut eszünkbe. Azonban egy pozitív attribútumát is meg kell említenünk: minden buktató, nehézség, gond és baj ellenére a családtagok között nagy volt a kohéziós erő, az összetartás ereje, amely segítette őket a gondok, bajok átvészelésében. Így edződött a gyermek a nehézségek és problémák áradatában, s megtanult konokul szembenézni a kilátástalannak tűnő perspektívákkal.

A századfordulón a szigorú, erkölcsi szabályokkal tarkított gyermeknevelési szokások, attitűdök, a reformpedagógiai eszmék hatására, Európa- és világszerte kezdtek megváltozni. Azonban az erdélyi gyermekszemléletben csupán a két világháború között tapasztalható némi változás, a polgári körök életvilágában. Az erős áthagyományozódásnak köszönhetően az erdélyi paraszti társadalom szinte napjainkig megőrizte a gyermek felnevelésére irányuló elveit, céljait. Gazda Klára néprajzkutató találóan összegzi: „A nevelési elvek különböző célokat követtek: legyen szorgalmas ember, tudjon megállni a maga lábán, legyen ember, legyen edzett, kitartó, legyen jó gazdaember belőle. Legyen olyan ember, aki megadja másnak a kijáró tiszteletet, a máséhoz nem nyúl, aki nem hazudik, nem pletykál, aki egyszerű és vallásos. Ezek voltak a legtipikusabb elvárások".¹⁷ Helyenként még ma is tetten érhető a fenti nevelési elvek némelyike.

Összegzésként megállapítható, hogy a 19-20. század fordulóján még mindig uralkodó az apa által irányított többgyermekes család létformája. Az erdélyi ember számára a gyermek jövetele különös életeseménynek számított, és a házasélet legfőbb céljaként jelölték azt meg. A fiúgyermek születésének jobban örültek, mert nagyobb hasznot láttak benne, mint a leánygyermekben. A meddőséget és a „gyermekeltevéseket" különösen elítélte a tradicionális közösségek szigorú erkölcsi rendje, szokásrendszere. A kor uralkodó gyermekfelfogása szerint kellett a gyermek a családba, akit eleve olyan célból hoztak a világra, hogy továbbvigye az ősök munkaszeretetét, megbecsülését és a hagyományok tiszteletét. Olyan embert kívántak nevelni, aki tisztességtudó, szorgalmas, becsületes emberként megállja helyét a társadalomban.

Gyermeknevelés a hiedelmek tükrében

A gyermeknevelési és -gondozási szokásokhoz népi hiedelmek, babonák, ráolvasások kapcsolódtak, és markánsan befolyásolták azok szokásrendszerét. A csecsemőgondozási eljárások nagy része leginkább a gyermek egészségének a megóvásával függött össze. A gyermekbetegségek orvoslására szolgáló népgyógyászati praktikáknak, a különböző védő-óvó eljárásoknak gazdag repertoárja teszi színesebbé az erdélyi szokáskultúrát. Az újszülött és anyja védelme érdekében különböző szabályokat, viselkedésmintákat kellett követni az egész családnak, olykor a rokonságnak, ismerősöknek is.

A népi rítusok számtalan formájának közepette az anyák észre sem vették, hogy mennyire ártalmas módszereket alkalmaznak a gyermeknevelésben. Kalotaszegen, de valójában az egész Székelyföldön a csecsemőt olyan szorosan lekötözték a bölcsőben, hogy moccanni sem tudott. Csíkban és Gyergyószéken is ismeretes volt a pólyázás művészete, s még két évtizeddel ezelőtt is tapasztalható volt. A mezőségi családokban is állandóan az anyja mellett volt a csecsemő, hat hétig óvták a rontástól, és a kisded pelenkáját csak „naphaladat után" volt szabad kiteríteni.¹⁸ Az anya és a gyermek zavartalan, állandó együttléte a primitív kultúrákban is hasonló.

A falusi családokban szem előtt tartották, hogy hat hétig a kisgyermek nagyon érzékeny mindenre. Ez idő alatt minden nap fürösztötték, és a bölcsőben szalmával tömött kemény párnára fektették, hogy ne legyen „kontyos" a feje - akárcsak az ókori egyiptomiaknál, ahol kemény téglát tettek a gyermek feje alá. A gyermekágyas anyának is tiltott volt hat hétig az utcára menni. Szülés után különböző tabukat kellett betartani, amelyek térhez, időhöz és cselekvéshez kötöttek voltak. Így például a szoptatós anyának nem volt szabad az útra kimennie, mivel „elviszik a tejét a járókelők", vagyis elapad az anyatej. Hasonló szokásról olvashatunk más kultúrtörténeti munkákban is. A felső-mexikói indiánok sem hagyják soha magára a gyermeket. Tudják, hogy szükség van erre a gondoskodásra, mert az egy szebb világból jött, és ha nem részesül megfelelő bánásmódban, visszamegy oda.¹⁹ A kutatók véleménye szerint a természeti népeknél létező sajátos anya-gyermek kapcsolat feltételezhetően nálunk a szülés utáni hat hét betartásának a szabályaival egyeztethető.²⁰ Az anyát szülés után a rokonság és a szomszédság gondosan megkímélte a házi teendőktől, ugyanis „megnyüvesedett" a kút, ha vizet merített belőle. Főznie sem kellett a gyermekágyas anyának, hiszen a hozzátartozók bőségesen ellátták radinával (élelemmel) a családot.²¹ A mezőségi Magyarózdon a csecsemő körmét foggal kellett leharapni egyéves koráig, mert ha ollóval vágják le, tolvaj lesz nagy korában.²²

A hagyományos paraszti világban az egészségesen világra jött csecsemő névadásával megtörtént a gyermek befogadása a családba és a tágabb környezetbe is. A templomi kereszteléssel a hat hétig pogánynak tartott gyermek megtisztult az eredeti bűntől.²³ A keresztszülőre nagy felelősség hárult ettől a perctől kezdve. Az erdélyi szülők fontos nevelési elvként tartották számon a családon belüli keresztnevek hagyományozódását. A levéltári kutatások tanúbizonysága szerint az egyes családokon belül a keresztnevek több nemzedéken át öröklődtek. Legtöbb család a naptári nevek közül válogatott, de későbbi időszakban az apa, anya, keresztszülők nevét örökölte a gyermek. Székelyföldön a parasztnevek szerepeltek leginkább, de gyakoriak voltak a bibliai nevek, illetve a történelmi nevek is. Gyergyószentmiklóson, Háromszéken, Csíkban, akárcsak Erdély többi részén, a leginkább kedvelt férfinevek a következők voltak: János, István, Péter, Antal, Jeromos, Zakariás, József, György, Lajos, Attila. A női nevek közül gyakori volt: Sára, Mária, Erzsébet, Rozália, Margit, Anna, Katalin, Teréz és Lujza. Egy évszázaddal korábban minden negyedik leányt Annának hívtak. A 19. század elején a jobb módú családok körében divatosak voltak a kettős keresztnevek.²⁴

Különös gondoskodással védték a kisgyermek álmát, és számtalan gyógyírt alkalmaztak az álmatlanságára. Ha a gyermek nem tudott aludni, a sertésólból egy marék szalmát vittek a bölcsőjébe, amikor a koca aludt. A néphiedelem szerint, ha a koca mindezt nem vette észre, a gyermek úgy aludt, mint a bunda. Ha fürösztéskor sírt a kicsi, az azért volt, mert az anya állapotos korában macskához vagy kutyához rúgott. A gyermek elhallgattatásának is megvolt a ceremóniája. A teknő négy szélére egy-egy marék hamut hintettek. Amikor az anya kivette a gyermeket a teknőből, előbb a teknő jobb felső és bal alsó széléről, azután a teknő bal felső és jobb alsó szegéről (tehát keresztben) belekaparták a hamut a vízbe, és ezt a hamvas vizet egy ruhán átszűrték. Ha az anya kutyához rúgott korábban, a hamu kutyaszőrré, ha macskához, macskaszőrré változott, és a gyermek nem sírt többé fürösztéskor.²⁵ A székelyföldi ember gyermeke világrajövetelekor fát ültetett, vagy megmutatta a csecsemőt egy fiatal fenyőnek. Attól a pillanattól kezdve párhuzamosan követték a fa és a gyermek fejlődését.²⁶ Az erdélyi gyermekfelfogást sok időn keresztül gazdagította az elváltással kapcsolatos hiedelem. A váltott gyermek képzetkör a magyar nyelvterületen korábban is ismeretes volt. A hiedelem lényege, hogy ha az újszülöttet felügyelet nélkül hagyták, akkor a természetfölötti lények könnyen kicserélték, elváltották a saját torz kinézetű gyermekükre.²⁷ Ezt leginkább folytonos sírásával jelezte a család számára. Azt állították, hogy az elváltott csecsemő arca szőrös, beesett, sápadt volt, vagyis nem fejlődött rendesen. Az édesanya furcsán viselkedett kicsinyével, ugyanis a tisztátalanok fogságában tudta gyermekét. Ezért leginkább nem hagyták magára a kis ártatlant, de ha mégis muszáj volt, akkor különböző védelmi, rontáselhárító eszközökkel szerelték fel a bölcsőt, mint például a fokhagyma, olló, sarló, seprű. Ha visszaváltásra került sor, azt különleges, a ráolvasáshoz hasonló szertartással végezték. A visszaváltó asszonyok a gyereket kilencszer nyújtották át és vissza az anya két lába között, utoljára pedig a hatodik hetében tisztuló anya alsó szoknyáján húzták át. Ha a ceremónia végeztével jobban lett a gyermek, az azt jelentette, hogy az anya visszakapta gyermekét. Ellenben ha továbbra is beteges volt vagy meghalt a csecsemő, az anyja azt a másikat siratta igazán.²⁸ A csíki falvakban az elváltó lények a szellemek, gonoszok és az ördög volt. A váltott gyermek motívuma ismeretes volt Európa-szerte, eredete a 8. századra tehető, és nagyon sok erdélyi népmesében fellelhető.²⁹

Ha a szakrális népi hagyományvilágot kutatjuk, azt tapasztaljuk, hogy a gyermeknevelést nagymértékben befolyásolta a vallási kultusz és a régi idők szigorú böjti fegyelme. Az udvarhelyi székelység szerint a hamvazószerdán született gyermek teste halála után sem rothad el, ugyanígy az akkor vágott fa sem. Így tartják a zágoniak is. Református hagyomány szerint a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elvitték a templomba, hogy hamarabb kezdjenek beszélni. Több erdélyi faluban hasonló szokás volt, hogy a szigorú böjti napon az anyák elvitték a gyermeket a templomba, és háromszor a falhoz érintették. A szándék ugyanaz volt. A székelyföldi falvakban ismeretes volt még a templomi keresztkerülés is a csecsemővel, amit az anyák nem annyira a hit intenzitása érdekében tettek, hanem a gyermek biztonsága miatt. A rítus másik fontos eleme az imádság. Miközben az anya a csecsemővel a karján megkerülte a keresztet, hangosan imádkoztak a mellette lévők.³⁰

A népi megjegyzés szerint a vékony „dongájú", csenevész és a vörös hajjal született gyermeket „rossznak" titulálták. Az erdővidéki kultúrában ismeretes volt a „táltos" gyermek, a garabonciás gyermek és a szőrös gyermek is, akinek különös fejállása volt, mert „megváltották" az ördögök.³¹ Ezeket a testi sajátosságokat a gyermekek stigmaként hordozták egész életükön keresztül. Az archaikus társadalmakban sem örvendtek a beteges, magatehetetlen, deformált csecsemőnek. Ha nem felelt meg az „emberi minőség" kritériumainak, gyakran áldozatokká váltak. Példa erre Taigetosz-hegy hasadéka, ahová kíméletlenül bedobták a nyomoréknak született csecsemőt. Magyarázatként olvassuk Zamfirescu megállapítását: „A különböző társas organizációkban az alakbeli eltérésnek - így a vörös hajnak, testi gyengeségnek stb. - szükségszerű velejárója a »rossz« jelző. A közösségen belül a rossz szembefordul a normától eltérő egyénnel, de ez a szembefordulás nem tudatos elhatározás eredménye, s még kevésbé jószándékú nevelés. Sokkal inkább a közösség egyfajta »biológiai önvédelme« az ellen, ami tőle eltér, s ami másságának puszta lényével is fenyegeti. A szembefordulás mindig a megsemmisítésre törekszik, de az agresszió tárgya nem a személy, hanem az általa képviselt tulajdonság."³² A vörös haj tehát egy olyan külső fizikai tulajdonság, amely megbélyegezte az ártatlan gyermek sorsát.

A gyermekbetegségek diagnosztizálására is különös gondot fordítottak. A terápiás céllal alkalmazott népi praktikák száma határtalan a feljegyzések szerint. A sikertelen gyógymódok következményeit a nagyméretű csecsemő- és gyermekhalandóság bizonyítja. Kutatások alapján megdöbbentő adatokat találunk: az első világháborút megelőző időszakban átlagosan minden harmadik gyermek meghalt.³³ A hiedelmekkel tarkított népszokásoknak tehát megvolt a maga szertartása, melyet előírás szerint, nagy rutinnal végeztek nap mint nap. Kutatások bizonyítják, hogy a racionális megoldások sikertelensége, az emberi tudatlanság miatt folyamodtak ilyen eszközökhöz az anyák. Az erős áthagyományozódásnak köszönhetően a hiedelmek beépültek a falusi közösség kollektív tudatába, és markánsan befolyásolták azt. Graf úgy látja, hogy: „A hiedelmek mint optimális válaszok, olyan pszichomentális állapotban aktivizálódnak leggyakrabban, amikor a közösség által értéknek tekintett dolgok (emberi jelenségek) kerülnek veszélybe."³⁴ Vagyis a védekezési mechanizmusként is felhasznált, szellemi praktikákként is megtapasztalható népi tudástartalmak gyakorlatba ültetése legtöbbször szerencsétlenséggel járó következményeket vont maga után.

A modern kulturális tőke beáramlása a plurális életszemlélet meghonosodását eredményezte, aminek következtében a hiedelmek lassan elveszítették jelentőségüket. A folyamattal egy időben megváltozott a tradicionális társadalom életvilágáról alkotott szemlélet is.

Összegzésként elmondható tehát, hogy a néprajzi témákat feldolgozó tanulmányok, monografikus írások gazdagon referálnak a hiedelmek, babonák tükrében fogant erdélyi gyermeknevelési praktikákról, népi rítusokról. A tradicionális közösségek gyermekszemléletét a századfordulón döntő módon befolyásolta az adott tájegység lokális hiedelemvilága. A forráselemzések szerint a csecsemőt védő-óvó gondozási szokások között találjuk az Erdély-szerte ismeretes pólyázási szokást. A szülés utáni időszakban a kisgyermekes anya egész Erdély-szerte nagy megbecsülésnek örvendett, és különös védelmet élvezett a családtagok és az ismerősök részéről. Az újszülött keresztelés útján tisztult meg a pogányságtól, s a névadás kezdetétől a család fontos tagjának számított. Különös praktikákat alkalmaztak a gyermeki álmatlanság, az oktalan gyermeksírás megszüntetésére is. Az Európa-szerte ismeretes „váltott gyermek" motívum Erdély területén sokáig fennmaradt. A szakrális népi rítusok szerint a gyermeknevelést döntő módon befolyásolták a böjti időszakok és a különböző templomi ceremóniák.

Dorgálás és vessző, csak ne legyen késő, jót nevel a gyermekből. - A fegyelmezés mint szocializációs eszköz

A fegyelmezéssel kapcsolatos nézetek már az ókorban megjelentek. Platón Törvények című dialógusában ez áll: „A három-, négy-, öt- és hatéves gyermek lelkületének még szüksége van a játékra, de már illik, hogy vessünk véget az elnézésnek, és fegyelmezzük őket. Nem megalázó módon, hanem úgy kell eljárnunk a szabadokkal is, mint ahogyan a szolgákkal kapcsolatban javasoltuk: nem szabad dölyfös és túlzott büntetéssel elkeseredést kelteni azokban, akiket fenyítünk, viszont büntetlenül hagyva elkényesztetni sem szabad őket."³⁵

A múltbéli értékrendet, normákat, életérzést, mentalitást a történeti források, írásos emlékek, szépirodalmi alkotások, írói vallomások tükrözik a legjobban. Erről nyújt hiteles képet Gaál Mózes ünnepi beszéde is: „A nemzet minden gyermeke tizenöt éves koráig kemény fegyelemben szokjék állandó tevékenységhez. Akár földmíves, akár iparos, akár kereskedő, akár az észnek munkása lesz később: edződjék szellemileg és testileg. Már a kisdedóvóban munkát kell adni az apró embernek, olyan munkát, mely játékszámba megy, de hasznot hajtó. Vigye át ezt a szokást a szülői házba, mely gyakran nem egyéb, mint a kényeztetés puha fészke, kívánságok melegágya, a magaszeretet meghizlalója. Az anyai szeretet igazságosabb, keményebb és okosabb legyen. Több igazságot a szeretethez, több akaratnevelő erkölcsi szigort a jósághoz!"³⁶ Az ünnepi szónok tehát felhívja a szülők, pedagógusok figyelmét a keményebb, szigorúbb nevelési elvek, pedagógiai eszközök alkalmazására.

A hagyományos paraszti nevelés - amint a fenti idézetből is kitűnik - szigorú elveket, szabályokat tartott szem előtt. Szokásgyakorlata szerint a gyermeknek kiszabott munkát időre be kellett fejezni, sőt még a munka minőségével is számolnia kellett. Ellenkező esetben szigorú büntetést róttak ki rá. A parasztcsaládoknál a patriarchális hagyományok szellemében következetesen megkövetelték a gyermeki engedelmességet.

A gyermeknevelést viszont Erdély minden tájegységén egyre jobban megnehezítette a családért távolban dolgozó apák hiánya. Az anyák rendszerint tekintély nélkül kellett megbirkózzanak a gyermeknevelés nehézségeivel, útvesztőivel. Leghamarabb verbális agresszió formájában büntettek, s az elhangzott szavak súlya alatt formálódott a gyermek. Csányi a verbális agressziót nemcsak sajátos emberi tulajdonságnak tartja, hanem egy enyhébb, ritualizálódott agressziós formának is, amely gyakran megelőzi a fizikai támadást.³⁷ Vélhetően jobban elfogadták, ha inkább szájjal „vertek" az anyák a gyermek mulasztása vagy ellenszegülése esetén. Még azt is megkockáztatták a szülők, hogy éhesen fektessék le este gyermeküket, vagy éhesen küldjék őket reggel az iskolába.³⁸

A családban gyakran használták fegyelmezési eszközként a gyermekijesztőket, hogy ezáltal kordában tudják tartani a gyermek magatartását, viselkedését. Ilyen célból ijesztegető elbeszéléseket, személytelen szörnyekkel teli történeteket meséltek esténként. A gyermek félelme egyre inkább tetőződött, hiszen még ennek következményeire nincs felkészülve, túl fiatal és „éretlen" ahhoz, hogy meg tudja magát védeni fizikailag és mentálisan. A sokszor kitalált történetek színhelye a családi ház, szereplői pedig a boszorkányok, lidércek, vadállatok. Azért volt szükség ezekre a történetekre, mert így a gyermeket felügyelet nélkül is biztonságban tudták. Pedagógiai eszközként használták a hiedelemlényekkel tarkított varázsmeséket is.

Pszichológusok szerint a gyermek intellektuális életét minden korban a mitikus és vallásos történetek, valamint a mesék határozták meg.³⁹ A kisgyermekkori szellemi fejlődésnek van egy mágikus-animisztikus szakasza is, amikor a gyermek élénk képzelete megszemélyesíti a körülötte lévő tárgyakat (animiz-mus), s nem képes megkülönböztetni saját belső világát a külső világtól.⁴⁰ Ezért volt foganatja a megfélemlítésként felhasznált meséknek, kitalált történeteknek.

De feltehető a kérdés: vajon mennyire fejlődött a(z erdélyi) gyermek személyisége, mennyire kapott választ a számára legfontosabb kérdésekre, ha lépten-nyomon azt regisztrálta, hogy az őt körülvevő világ rossz, veszélyes, és az ő élete is kockán forog? A vallásos nevelés során tudatosította magában az angyal és az ördög jellemző tulajdonságait. Tisztában volt az alapvető erkölcsi normákkal, fogalmakkal, azok jelentéstartalmával, a fogalmak közötti oppozícióval, hiszen a mesék által édesanyja bevezette egy misztikusnak tűnő világba.⁴¹Okfejtésünk nyomán a gyermeknek naponta meg kellett vívnia saját csatáját. A szocializáló eszközök révén akarva-akaratlanul is azzal szembesült, hogy egy közösség szabályrendszerét, normavilágát nem szabad megszegni, hiedelemvilágát el kell fogadni, be kell épülni abba a társadalomba, közösségbe, ahol él, hogy gyarapítani tudja annak kultúráját, életvilágát.

A 20. század fordulója már a gyermek felé fordulást jelzi, s a megjelent pedagógiai írások, folyóiratok már zömével felhívják a szülők figyelmét a gyermeki megfélemlítés alkalmatlanságára, negatívumaira. A tájékoztató tanulmányokból kicseng a tudományos látásmód, a pedagógia széles körű megreformálásának igénye: „Ne kövessünk szigorú nevelési módszereket. Gondoljuk meg, hogy a nevelés főképpen a szeretetnek, a gyöngédségnek a műve. Kis gyermeknek sohase meséljünk rémtörténeteket. Félre tehát a boszorkányokkal, a vasorrú bábával, a rablókalandokkal. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ily képtelen fogalmak behatolnak a gyermek elméjébe, a félelem veszedelmes méreteket ölt értelemvilágában. Ne a félelem, hanem a szeretet és bizalom szabja meg a viszonyt a gyermekek és a szülők között. Tekintélyük ne fajuljon zsarnoksággá, szilárdságunk gyöngédséggel párosuljon. Találóan jegyezte meg Locke: »A félénk gyermek lelkére éppoly nehéz hatni, mint jól írni egy remegő lapra.« A folytonos félelmek, ijedelmek megbénítják a gyermek kezdeményező képességét: egész életére félszeg, gyáva lesz."⁴²

A magyar és kisebbségi irodalomban gazdag bibliográfiát találunk a gyermekek büntetéséről, testi fenyítéséről. A fizikai agresszió más szerepet játszott, mint korunkban. Így látja ezt Vajda is, amikor azt állítja, hogy dokumentumok, visszaemlékezések szerint a gyerekek megfenyítése teljesen elfogadott volt a régmúlt időkben, és maguk a gyerekek sem értékelték megalázónak, nem háborogtak, ha csínytevéseikért megverték őket. A szülői büntetést jogosnak vélték, és nagyon hamar megkülönböztették az ok nélküli vagy a meg nem érdemelt durvaságtól, kegyetlenkedéstől.⁴³ A jó gyermekek azonban igyekeztek a szülők kedvében járni, szót fogadni, és megtanulták, hogy ellenkezni nem érdemes, mert előnytelen viselkedésükre „ráfáznak".

Több évtized múltán visszatekintve, vajon gonosz embereknek nevezhetjük-e azokat a szülőket, akik gyakran regulázták csemetéiket? Van-e okunk ítélkezésre a mai szabadelvű nevelési gyakorlatok alkalmazása közepette? Vajda Zsuzsa állítja: megoszlanak a vélemények abban a tekintetben, hogy mennyire voltak szigorúak a szülők gyermekeikkel szemben.⁴⁴

Saját kultúránkból táplálkozva nyugtázom a kérdéskört: az akkori szülők csupán egy adott szokásrend élvezői, a tradíciók, a jól bevált gondolkodási sémák továbbvivői voltak. Bővítve a gondolatot, további magyarázatra is szükségünk van. A gyerekekkel való bánásmódban meghatározóak a szülők nevelési tapasztalatai, az adott társadalom kulturális normái. Az erkölcsi nevelést előtérbe helyező nevelési kultúra másként tekintett a fegyelmezés, a durvaság eszközeire, mint a modernizáció utáni, a gyerek önállóságára, az önszabályozásra nagy hangsúlyt fektető. Szakirodalmi jártasságunk hamar meggyőz az akkori értékrendről.

Megállapítható tehát, hogy a gyerekekkel szembeni szigorú bánásmódban szerepet játszik, hogy az adott kultúrában miként ítélik meg a szülői tekintélyt, az idősek és fiatalok viszonyát, a családi hierarchiát és a későbbi boldogulás feltételeit. A durva testi fenyítést gyakorlatilag minden korban elítélték a felvilágosult gondolkodók, enyhébb formái azonban számos kultúrában elfogadottak.⁴⁵

Kétségtelen, hogy gyermekeink viselkedéséért elsősorban mi, szülők és nevelők vagyunk a felelősek. Mert: „A gyermeklélek egy olyan csiszolatlan gyémántdarab, amelyből angyalarc és sátánarc egyaránt egyformán faragható. Legjobb faragó eszközeink: cselekedeteink, jó példaadásaink. Ha a szülő mindig helyesen cselekszik, azaz gyermekének jó példát ad, ez többet ér, mint ezer figyelmeztetés".⁴⁶ Azt gondolom, hogy ezek a - több évtized távlatából megszólaló - nevelői gondolatok ma is megfellebbezhetetlenek.

 

Jegyzetek

1 Németh András-Pukánszky Béla: A pedagógia problématörténete. Gondolat Kiadó, Budapest 2004.

2 Borecky Ágnes: Magyarországi családváltozatok. Eötvös József Kiadó, Budapest 2005.

3 Pukánszky Béla: A gyermekkor története. Műszaki Kiadó, Budapest 2001, 152.

4 Pukánszky Béla (szerk.): A gyermek évszázada. Osiris Kiadó, Budapest 2000.

5 Kósa László-Szemerkényi Ágnes: Apáról - fiúra. Néprajzi Kalauz. Holnap Kiadó, Budapest 1998.

6 Balázs Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda 1999.

7 Zakariás Erzsébet: A születés körüli néphagyományok Erdővidéken. In: Kós Károly-Faragó József (szerk.):Népismereti dolgozatok. Kriterion Kiadó, Bukarest 1994, 266.

8 Balázs Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda 1999.

9 Vajda Zsuzsanna: Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. In: Pukánszky Béla (szerk.): A gyermek évszázada, 80-101.

10 Kós Károly: A Mezőség néprajza. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2000, 255.

11 Vajda Zsuzsanna: Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. In: Pukánszky Béla (szerk.), 80-101.

12 Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Kiadó, Bukarest 1980.

13 Kós Károly: i. m. 255.

14 Imreh István: A rendtartó székely falu. Kriterion Kiadó, Bukarest 1983.

15 Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Kriterion Kiadó, Bukarest 1976, 88.

16 Benedek Elek: Édes Anyaföldem! Magyar Könyvklub, Budapest 1993, 31.

17 Gazda Klára: i. m. 67.

18 Kós Károly: i. m.

19 Frazer, J. G.: Az aranyág. Osiris Kiadó, Budapest 2005.

20 Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Osiris Kiadó, Budapest 2001.

21 Gazda Klára: i. m.

22 Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Dacia Kiadó, Kolozsvár 1971.

23 Vidák Tünde: A születés. In: Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Osiris Kiadó, Budapest 2001, 81-137.

24 Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Kriterion Kiadó, Bukarest 1982.

25 Benedek Elek: A magyar nép. Művelődés Kiadó, Kolozsvár 2005.

26 Kisné Portik Irén: Gyergyó és a fenyő. Ethnographia Gyergyóiensis Kis Könyvek III. Székelyudvarhely 2006.

27 Pócs Éva (szerk.): i. m.

28 Benedek Elek: A magyar nép. Művelődés Kiadó, Kolozsvár 2005.

29 Kálmán Zsófia-Könczei György: A Taigetosztól az esélyegyenlőségig. Osiris Kiadó, Budapest 2002.

30 Pócs Éva (szerk.): i. m.

31 Zakariás Erzsébet: A születés körüli néphagyományok Erdővidéken. In: Kós Károly-Faragó József (szerk.): Népismereti dolgozatok. Kriterion Kiadó, Bukarest 1994, 266-290.

32 Zamfirescu, Duiliu: Viaţa la ţară. Editura Minerva, Bucureşti 1985, 18.

33 Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Gondolat Kiadó, Budapest 1987.

34 Graf Orsolya: A hiedelmek szerepe. In: Pócs Éva (szerk.): i. m. 56.

35 Platón: Összes művei. I-III. Európa Kiadó, Budapest 1984, 724725.

36 Gaál Mózes: Eötvös emlékünnepén. Népművelés, XIII. évf., 1918, 1., 1.

37 Csányi Vilmos: Van ott valaki? Typotex Kiadó, Budapest 2006.

38 Nemere István: A székely nép története. Anno Kiadó, Budapest 2006.

39 Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Corvina Kiadó, Budapest 2008.

40 Nagy Olga: Széki népmesék. Kriterion Kiadó, Bukarest 1978.

41 Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Kriterion Kiadó, Bukarest 1974.

42 Walter Ambrus: Hogyan tanítsuk a félénk gyermeket? Erdélyi Iskola, VI. évf., 1938, 3-4., 28.

43 Vajda Zsuzsanna: Gyermekfelfogás és gyermekkor a történelemben. In: Pukánszky Béla (szerk.): A gyermek évszázada, 80-101.

44 Pukánszky Béla: A gyermek évszázada.

45 Vajda Zsuzsanna-Kósa Éva: Neveléslélektan. Osiris Kiadó, Budapest 2005.

46 Ferenc József: A nevelés mint elsőrendű feladat. Erdélyi Iskola, VII. évf., 1938, 5-6., 308.

 

http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro

 

 

 

Oldal: GYERMEKNEVELÉS AZ ERDÉLYI KULTÚRKÖRBEN
NEMZETI HÖLGYEGYESÜLET - © 2008 - 2024 - nemzetiholgyek.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat